Horváth Andrea oktató

                               "Minden szép, csak jól kell tudni nézni."

A tánchoz kapcsolódó tanulmányok:

• Óvónőképző: pszichológia, pedagógia, módszertan, neveléselmélet, zene elmélet, - gyakorlat
• Moderntánc pedagógus képző: esztétikus testképzés, Limon-technika, balett, jazz, kreatív gyermektánc, anatómia, tánctörténet, pszichológia
• Testnevelési Egyetem aerobic oktatói szak: pszichológia, anatómia, edzéselmélet, gyakorlat
• Pilates tanfolyam
• Néptánc: Magyar táncok,népek táncai
• Társastánc: slow fox, quickstep, tango, angol– és bécsi keringő, cha cha cha, samba, rumba, paso doble, swing
• Jazz balett
• Step
• Nemzetközi tánckurzusok:

            afro

samba

salsa

jazz /funky jazz/ street jazz

hip-hop

step

Broadway musical

Két évtizede napjaim nagyrészét kitölti, hogy gyermekekkel foglalkozom. Ma már nem is tudom másképp elképzelni...s bár sosem ismerték el munkámat valamilyen díj formájában a “nagyok”,mégis birtokomban van valami, amit sosem cserélnék fel semmilyen díjjal vagy színpadi sikerrel. Ami semmihez nem hasonlítható, ami évről évre mélyíti azokat a bizonyos mosoly ráncokat az arcomon. A gyermeki őszinteség, nyitottság, odafigyelés, szeretet, és csodálat, ami nap, mint nap ér, és táplál. Én úgy hívom: a csoda. Gyönyörű kincs, megbecsülni való. Boldogság, hogy ugyanaz a munkám, ami a hobbim, hogy két “szerelmet” a gyerek és a tánc szeretetét így összerendezhettem.

Már gyermekfejjel megállapítottam – amikor megpróbáltam különböző sportokat, később táncokat kitanulni, – hogy valami nincs rendjén. Mi van akkor, ha én csak úgy a saját kedvemre szeretnék táncolni, és nem akarok világbajnok lenni semmilyen műfajban? És nem tudok különböző akrobatikákat végrehajtani? / persze sokfélét én is szerettem és tudtam, de korántsem tudtam mindent / Ha egyszerűen csak örömömet lelem a mozgásban, a jó társaságban, szeretem a jó zenét hallgatni, s talán ott a helyem, mert nem is vagyok ügyetlen. Mégis elküldenek, vagy nem vehetek részt a versenyeken, vagy előadásokon, mert nem választanak be a “csapatba”. Szóval “kispados” leszek, ha nem tudok hetente legalább ötször edzésre járni, és kizárólag ezzel foglalkozni. Ha nem “halok bele” minden egyes órán a munkába, vagy nincs megfelelő versenyruhám. És arról még nem is beszéltem, mi van akkor, ha van rajtam néhány kiló felesleg is... hát ez esetben sincs könnyű dolgom...

                   “Becsüld meg a kezdőt, ő semmi, de még minden lehet.” 

                                                                                              Forbáth Imre

Évekkel később aztán megérett bennem az elhatározás, hogy valami olyasféle dologgal kellene foglalkoznom, ahol teret adhatok minden olyan gyermeknek, akik hasonlóan gondolkoznak, és egyszerűen csak szeretnék magukat jól érezni sportolás közben. Akkoriban óvónőként dolgoztam / ez a hivatásom /, így a gyerekekkel való kapcsolatteremtésben már otthon voltam. A tánc pedig régi “szerelem”. Ideje lesz a kettőt “összedolgozni” – gondoltam, így hát kitanultam.

Vidéken szülői segítséggel felépítettünk egy egyesületet hatvan táncolni vágyó gyermekből, akikkel hét éven keresztül dolgoztam. A gyerekek öröme és sikerei láttán, már biztosan tudtam, megtaláltam a helyem.

Párhuzamosan indítottam a pesti csoportot is az egyik óvodában, immáron húsz éve. 2001–ben pedig megcsináltuk életünk első nagy előadását igaz, mindössze két csoporttal. Évről–évre gyarapodtunk, egyre több helyre hívtak szerepelni minket, fejlődtünk, és egyszer csak színpadra állítottunk egy afrikai történetet.../ ezt csak a növendékek és a szüleik értik /...ott megmozdult valami...igazi csapattá kovácsolódtunk. :) :) :)

A sok új arc között, még ott vannak a régi óvodások is. Túl vagyunk már számtalan  egész estét betöltő előadáson, fellépésen, fesztiválon és versenyen. Jelenleg nyolc gyermek csoporttal, és három féle felnőtt foglalkozással várjukaz érdeklődőket, korosztály, képesség és ügyesség szerint elosztva.

Nálunk nincsenek szigorú elvárások, megfelelési kényszer, szorongás. Csak egészséges "verseny" – a társakkal, fejlődni akarás, hogy holnap jobb legyek, mint ma. Hiszen a legnehezebb önmagunkat legyőzni, hinni abban, hogy képesek vagyunk valami nehéz, ismeretlen szinte lehetetlen feladatra. Hiszem, hogy egymás és a magunk erejéből, hitéből mindig át tudjuk lépni önmagunk határait. Naponta tenni kell a kialakult jó közösségi szellemért, oda kell figyelni egymás rezgéseire, örülni egymás örömeinek, átvezetni egymást a kudarcon.... És végül belátni, hogy ez nem is olyan nehéz !!!!!

              "A nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá.” 

                                                                                               Martha Graham

Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, válogatott, egyforma tehetségű és képességű tanítvánnyal dolgozni, óriási eredményeket felmutatva, de az már cseppet sem hasonlítana erre a fantasztikus dinamikával táncoló, összetartó, mosolygós csapatra, a Lendület táncklubra, akikre nagyon - nagyon büszke vagyok.

Ha csak percekre is, a tánc által bepillanthatunk a végtelenbe, miközben érezzük, ahogy örömhormonok szabadulnak fel. Úgy gondolom, erre mindenkinek szüksége van ebben a soha meg nem álló egyre gyorsabban pörgő világban. Kell egy hely, ahol mindig örömmel várnak, ahová jó tartozni, ahol jól érzem magam akkor is, ha ezt izzadva, munkával eltöltve teszem. Kell egy hely, egy örömsziget...és egy jó csapat... akikkel EGYSZERŰEN CSAK JÓ EGYÜTT LENNI, EGYÜTT TÁNCOLNI.

                                     A táncról nem, lehet leszokni. "

Kívánom, hogy az életben mindenki találja meg a maga csodáját, és merítsen belőle, amennyit csak lehet, hogy továbbadhassa gyerekeinek, családjának és barátainak.

Köszönöm a Lendület táncklub növendékeinek, hogy általuk is részem lehetett e sok jó érzésben.

Horváth Andrea

                        “Ha táncolsz, élsz...ha élsz, táncolsz.”

                                                                Heidi Groskreutz

Rólunk írták 2009-ben.....     

Kimlei Zsuzsi–növendék

A történet 2000–ben kezdődött, kellemes szórakozásnak indult, de később kiderült az egész sorsom megpecsételődött. Olyan világ tárult elém, amelyet azelőtt nem ismertem és nem tudtam, ez lesz az én utam, később az életem.

Az évek alatt egész lényemet áthatotta és betöltötte a tánc szeretete. Minden egyes óra és perc, melyet a tánc közelében tölthettem, bearanyozta életem. A sors által kijelölt úton tett első botladozó, majd egyre ügyesebb és finomabb lépteimet sok vigyázó tekintet kísérte, de volt köztük egy, az Andi nénié, aki a tánc világának kapuit kitárta előttem. Ő nem csak a tánc szeretetének magvait vetette el és folyamatosan táplálta bennem, hanem megtanított arra is, hogy tiszteljem a színpadot, az oda fellépőket és azokat, akikért mindez van, a közönséget. Türelmével és szeretetével folyamatosan ösztönzött, amit tőle adományként kaptam, sosem felejtem el. Minden egyes tánclépés elsajátítása és egy – egy bemutató után a felhőtlen öröm érzése kerített hatalmába, és akkor már tudtam, nekem a tánc jelenti a világot.

Eljött az elválás ideje, de ez nem jelent elszakadást...és ami most valaminek a befejezése, az nekem, egy újnak a kezdete. Idén felvételt nyertem a Budapest Táncművészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, a Budapest Kortárstánc Főiskola Gyakorlóiskolájába.

Örömmel és nagy–nagy izgalommal várom, hogy helytálljak az új iskolám követelményeinek.

“A jövő táncosa olyan lesz, hogy teste és lelke harmonikusan ölelkezik, és a test mozgása lesz ennek a léleknek a természetes nyelve...”

Ami ér valamit az életben, azt mindig nehéz megcsinálni.

Pákozdi Évi–növendék: Hogy is történt mindez?

Az oviban, mikor 4 évesen elkezdtem táncolni Andi néninél még senki se gondolta volna, hogy 15 év múlva még mindig táncolok, és főleg azt nem, hogy ugyanannál a tanárnál.

Az életem minden egyes szakaszára kihatással van. Ha legnagyobb bánatomban meghallok egy olyan zeneszámot, amire táncoltunk, gyakoroltunk, esetleg erősítettünk, a legmélyebb holtpontomban is erőt nyerek, és képes vagyok újra kezdeni. A táncnak köszönhetem, hogy gyerekkori barátaimmal még mindig találkozom, együtt bulizunk, együtt nyaralunk, és nem szakadtunk el egymástól hiába váltottam iskolát és költöztem el nagyon messzire arról a környékről.

Miért járok még mindig ugyanoda és küzdök a közlekedéssel, ill. nem egyszer az időjárás viszontagságaival? MERT SOSEM LEHET MEGUNNI!!! Szerencsére szinte minden évben más típusú táncokat tanulunk, nem ugyanazt az egyféle monoton stílust űzzük. Nem szorultam arra, hogy tanárt váltsak csak amiatt, hogy meguntam egy stílust, elég volt felvetni, hogy mi lenne, ha most mást csinálnánk. De a legtöbbször Andi néni megérezte, hogy már másra vágyunk és közösen kitaláltuk az aktuális év végi műsortervet.
A csoportnak nagy szerencséje volt, egy iskolába jártunk és szinte mindannyian osztálytársak voltunk. Persze lányok jöttek és mentek, de a mag maradt, és a legjobb barátnők lettünk, voltunk és maradtunk. Olyan élmények kötnek össze minket, hogy azt senki se gondolná. Mikor egy aprócska szó elég ahhoz, hogy csak összenézzünk, és máris nevessünk, akkor ott tényleg van valami plusz, ami kialakult közöttünk a hosszú évek alatt.

Egy dolgot sajnálok, hogy a közönség nem látja azt, ami a színpad mögött zajlik. Persze fergeteges a színpadon kint állni és táncolni, de a függöny mögötti hülyéskedéseket és improvizálásokat is látnia kéne az embereknek, úgy értenék meg milyen ez az egész világ. Óriási munka van az egészben és csodálatos, hogy Andi néni szinte egyedül képes ezt az egész hátteret biztosítani nekünk: a zene, a koreográfia, ruhák, a terembérlések és még mi minden...

Életem egyik legszebb élményét köszönhetem Andi néninek, csoporttársaimnak és a táncnak. Köszönöm.

Csak vidám szívvel lehet gyönyörködni valami jóban.

Csóti Orsi–növendék

Éppen első osztályba kerültem, mikor elkezdtem táncolni. Talán egy időben kezdtem mind a kettőt.

Az egész úgy kezdődött, hogy anyukám hazaállított az első szülői értekezletemről, de nem is azt mesélte, hogy mi volt ott, hanem az volt az első mondata: “Orsi, te elmész táncolni!”. Néztem rá nagy szemekkel, mert nem igazán értettem, hogy miről beszél. Aztán elkezdte ecsetelni, hogy találkozott az egyik osztálytársam anyukájával, aki mesélte, hogy az ő lánya jár táncolni, és hogy biztos szívesen látnának ott engem is.

Emlékszem nagyon izgultam, mikor beléptem az első órámra. Sok kislány szaladgált mindenfele, öltözködtek, beszélgettek, én pedig olyan egyedül éreztem magam. De aztán megjelent Dóri, a barátnőm, és már nem volt olyan rossz az egész. Aztán belépett egy fiatal kedves arcú néni. Gondoltam valakinek az anyukája, de mikor mindenki elkezdett köszöngetni, hogy “Csókolom Andi néni!”, akkor döbbentem rá, hogy ő lesz az én tánctanár nénim. Mikor mindenkit üdvözölt, odajött hozzám is (emlékszem, nagyon izzadt a tenyerem) és köszönt, bemutatkozott és mondta, hogy kezdetben csak próbáljam utánozni a többieket. Úgy is tettem.

Elkezdtek bemelegíteni, én pedig a leghátsó sorba álltam és próbáltam velük csinálni a gyakorlatokat. Aztán, mikor már kellően bemelegedtünk, elkezdtünk valamilyen táncot tanulni. Az elején még hátul álltam, de egyszer észrevettem, hogy egyre jobban mennek a lépések. Mikor beállítottak minket, még úgy középtájra kerültem, amit nem is bántam, hiszen jó volt, hogy valaki volt előttem.

Aztán jöttek az évek, az új táncok és én egyre szorgalmasabban jártam és dolgoztam, gyakoroltam otthon, egyre hajlékonyabb lettem és végül már a spárgám is lement. Aztán egyre többen lettünk, majd fogyatkoztunk és újra többen lettünk, és ez így ment sok éven át, mire összeállt a mi kis csapatunk. Voltunk mi Törpék, Kis Vadócok és végül most –elhagyva a Kis jelzőt– lettünk a Vadócok!

Nagyon sok barátot és élményt kaptam itt. A tánctanárom és a tánctársaim személyében olyan különböző gondolkodású, viselkedésű embereket ismertem meg, akiket - nem hinném, hogy el tudnék felejteni egyhamar. De még nem is szándékozom! Persze vannak néha sértődések, de azok hol nincsenek? Aztán amikor már nagyon hajba kapunk Andi néni beállít a “Béketortával”, amit mindenki csak akkor ehet meg, ha megesküszik, hogy többet nem veszekszik olyan dolgokon, hogy “csúnyán nézett rám”, “csúnyát mondott”, “nem tetszik, ahogy kinéz” és egyéb gyerekes problémákon.

Egyre komolyabb táncokat, egyre fárasztóbb és megterhelőbb koreográfiákat tanulunk, de lelkesedésem még így sem lohad. Nem tudom, hogy a mai napig mi tartja bennem a lelket. Lehet az akaraterő, lehet a tánc szeretete, lehetnek az ott körülvevő társaim, lehet, hogy az a felejthetetlen érzés, amit a tánc ad nekem, vagy akár az is, mikor kiállunk a színpadra egy sikeres előadás után és mindenki nekünk, és csak nekünk tapsol! Olyan jó érzés hallani a szülők, barátok és rokonok dicséretáradatát hazafele. Persze ezt mind Andi néninek köszönhetem, aki még a legínségesebb időkben is tartotta bennem, bennünk a lelket. Sokat kacagunk a videókon, amik még akkor készültek, mikor elkezdtünk táncolni. Azon a sok zizegő, össze-visszaugráló mosolygó kislányokon, akik, még régen mi voltunk. Nagyon viccesnek tűnik egy-két mozdulat, amit régen, hogy úgy mondjam elég furcsán csináltunk. Ezek a kicsi sikerélmények hozták meg –talán– számomra azt a lelkesedést, erőt, lendületet és fáradhatatlanságot, amit most, már “nagyobb fejjel” produkálok.
Nagyon örülök annak, hogy ennek a remek táncklubnak, A Lendületnek a tagja lehetek.

Ha a táncunkat nézed, a szívünk szavait hallod.

Csóti Henriett–növendék

“Húúú az Orsi táncolni fog járni! De gáz!” – Meséltem kedves barátnőimnek teljes tudatlanságomban körülbelül 6 éve, amikor a húgom anyu “unszolására” elkezdett járni Andi nénihez táncolni. Irigykedtem? Lehet. Sőt! Bátorságom viszont nem volt. Egy előadásán sem voltam azelőtt soha. Mindig közbejött valami. Csak hírből hallottam, hogy mi történik ott, a Lendületnél. Milyen jó, milyen ügyesek, kis aranyosak... Aztán egyszer a kezembe akadt egy műsorfüzet. Talán akkor határoztam el, hogy én is táncolni fogok. Csak éppenséggel nem ott, ahol a drága jó testvérem. Én bizony hip-hop-ra fogok járni! Aztán eme kísérletem dugába dőlt, mivel lemaradtam a jelentkezésről, az meg “ciki” lett volna évközben csatlakozni – gondoltam. Újabb mosolyszünet a tánccal... Aztán jött minden magától. Csak úgy spontán...amikor elmentem egyszer Orsiért táncra...no azóta ide tartozom. Csak tíz percet láttam abból, amit csinálnak, ebből is ötöt Andi nénivel beszéltem. És voálá! másnap már ott virítottam az akkor már Puskalábú Fruskák között. Lelkesedésem határtalan volt, viszont eleinte rettentően szorongtam. Akartam, de nem mertem. Hányszor siránkoztam, hogy “Én ezt nem tudom!”...

Aztán megelégelte Andi néni, elmagyarázta, hogy ezt így nem lehet. Beletörődtem, csöndbe maradtam. Rájöttem, hogy ők már évek óta ide járnak, táncolnak. Nem kell nekem mindjárt olyan jónak lennem, mint a többieknek csak mindig egy kicsit jobbnak. Közben rájöttem, hogy sose nevettek ki, hanem szerettek, segítettek. Mitől is félek én egyáltalán!?

Elkezdtem szeretettel járni ide, élvezettel csinálni mindent, próbálni, megtanulni egy-egy lépést, és sohasem feladni. Közben megkaptam a legnagyobb dicséretet, amit sose fogok elfelejteni. Rémesen komplikált lépés volt és valószínűleg olyan dinamikusan csináltam, hogy én mutathattam a többieknek, hogy hogyan is kell ezt... Na jó, ezt egy kicsit eltúloztam, de akkor is rettentően imponált és jól esett.

Javában készültünk már a decemberi előadásra, ami újdonság volt mindenkinek. Egy kis történet keretezte az előadást! Afro show! Úúú. “Nagy durranás lesz!” Féltem? Igen. Amikor a második edzésen mondták, hogy lesz egy ilyen fellépés év végén. Na, mondom, köszi. Én aztán ki nem állok mások elé. Aztán jöttek a fellépő ruhák, kellékek, táncok... Csupa–csupa jó dolog. És ott, közvetlenül előtte már nem is féltem, nem izgultam. El is felejtettem, hogy nézni fognak. Csak jól éreztem magam. És bátran kijelenthetem: olyat csináltam, amit szerettem. Iszonyatosan.

Viszont egyet nem értettem. Miért mondta mindig Andi néni az előadás előtt, hogy mosolyogjunk!? Hiszen a színpadon mindenkinek meg tudtam volna számolni az összes fogát, annyira vigyorgott. Csak úgy jött magától, belülről – mint azóta is, bármilyen táncot is táncolunk–.

Azóta eltelt pár év. Lányok, társak, barátok jöttek-mentek, de a régi növendékek mind maradtak. Túl vagyunk egy csomó izgalmas, szép és nagyon jó előadáson, fellépésen. Ám alig változott valami. Ugyanolyan lendülettel állunk ki a színpadra, mint akkor vagy a többiek azelőtt. Csupán olyan formaságok változtak, hogy magasabbra tudjuk dobni a lábunkat, vagy éppenséggel spárgázni is tudunk már.

És én is változtam. Sok dologra megtanított a tánc, még ilyen kis távlatban is. Elfogadásra, szeretetre, alázatra... Imádok táncolni, imádok a színpadon lenni. Adni valamit a szüleimnek, a barátaimnak vagy bárki másnak. Mindeközben pedig jól érezni magam. Az izgalom, amit mindig érzek a fellépés előtt és közben, egyszerűen leírhatatlan.

Talán a fent leírtakból látszik, hogy nagyon sokat kaptam Andi nénitől és az egész Lendület Táncklubtól. Örülök, hogy ide járhatok. Köszönöm!

Ne engedd el az álmaid, így elérhetsz a csillagokig!

Nagy Zsuzsi–növendék

Elmondhatatlan az az érzés, amikor minden Lendületes lány együtt izgul a függöny mögött, és amikor a zene megszólal és a fények kigyúlnak, mindenki a legjobbat hozza ki magából. Persze mindig sikert aratunk, ezt mi sem igazolja jobban, mint az el nem csendesülő tapsvihar, vagy a színpad felé repülő virágcsokrok. Hihetetlenül jó érzés a fények kereszttüzében táncolni, versenyeken, rendezvényeken együtt szerepelni, és az embereket elkápráztatni. Nagyon örülök, hogy egy ilyen jó társasághoz tartozhatok, nem tudnám így 15 év után elképzelni az életem és a mindennapjaim TÁNC nélkül.